Az Ikebana eredete
Az ikebana egyaránt köthető az ősi japán shinto vallás természetközeliségéhez és a buddhizmushoz. Az első virágkompozíciók a buddhista liturgia részét alkották; monumentális méretük igazodott a templomtér arányaihoz. A szigorú kompozíciós szabályok, a szimbólumok értelmezése egy titkos tanítás részeként szálltak mesterről tanítványra. Erre utal az ikebana másik megnevezése – kado, a ‘virágok útja’, a kozmikus egység, a belső harmónia felé vezető ösvény.
A meditatív cselekvés segít meglátni a világ egységét és megélni a természet és az ember szimbiózisát.
Ikenobó Szenkei, a kiotói Rokkakudo templom főpapja a XV-ik században alapította az első, ma is létező, Ikenobo nevű virágrendező iskolát.
A XIV. században az ikebana széles körben elterjedt az arisztokrácia és a gazdag kereskedők körében, mint az elegáns lakótér egyik elengedhetetlen eleme.
Mára számos ikebana stilus alakult ki; a legismertebb az Ikenobo, valamint az Enshu-, Sogetsu- és Ohara-ryu.
Sogetsu Ikebana 草月流
Az 1920-as években, részben az európai avantgárd hatására, kialakult egy szabadabb, kreatív, egyéni önkifejezést lehetővé tevő stílus, melynek legismertebb iskolája a Teshigahara Sofu által 1927-ben alapított Sogetsu Ikebana.
Sofu szobrász, festő, kalligráfus volt és új kifejezésmódok után kutatva kísérletezett a virágokkal. Szervetlen anyagok felhasználásával, talált anyagok beépítésével feloldotta az ikebana és a képzőművészet közti választóvonalat.
Sofu mestert lánya, Kasumi követte, majd fia, Hiroshi. Hiroshi iemoto már ismert filmrendező és keramikus volt, amikor átvette az iskola irányítását.
Monumentális, kültéri bambuszinstallációkkal gazdagította az iskola hagyományait.
Jelenleg Hiroshi lánya, Akane vezeti a Sogetsu iskolát.
A Sogetsu iskola hazai és nemzetközi sikere elsősorban az új oktatási módszertannak köszönhető, ami az ikebanát széles rétegek számára elérhetővé tette. Míg hagyományosan csak Japánban őshonos növényeket lehetett használni, a Sogetsu iskola szabad anyaghasználata lehetővé teszi, hogy a világon bárhol gyakorolhassuk az ikebanát.
-
mulandó
-
szezonális
-
aszimmetrikus
-
harmonikus
-
mesterkéletlen
-
anyagtakarékos
Ikebana és a japán esztétika
Egy ikebana kompozíció első pillantásra megkülönböztethető a nyugati virágkötészettől. Az ikebana színek és tömeg helyett ecsetvonásszerű vonalakkal és üres térrel dolgozik; szimmetria helyett dinamikus egyensúlyban tartott aszimmetria jellemzi. Színeiben visszafogott, a növényeket nagy fantáziával kezeli és általában kevés anyaggal ér el erős hatást. A kompozíció a vázával és a környező térrel szerves egységet alkot. Rügyező ágat, száraz gallyat gyakrabban használ, mint szépsége teljében pompázó, teljesen kinyílt virágokat – ezzel utalva a növények, az évszakok múlékonyságára.
Az ikebana a természet közvetlen megtapasztalásából ered, kifejezi annak életenergiáját, változékonyságát. Nem az örökkévalóságnak szánt műalkotás, hanem a helynek és a pillanatnak készül. Ilyen értelemben rokonságban van a XX. század landart irányzatával, a természeti szépségre fogékony, az örökkévaló helyett a mulandót, a sokszorosítható helyett a megismételhetetlent alkotó művészetekkel.
A hagyományos japán művészeti ágakhoz sorolt ikebana egy tőről fakad a teakultúrával, kerttervezéssel, és kalligráfiával és hordozza a japán esztétika jellegzetes vonásait.