Az oktatás, még az olyan, modern iskolákban is, mint a Sogetsu, hagyományos, nem-verbális módszerrel történik. Az első év sémák másolásával telik; a növények és technikák megismertetése mellett ezek alakítják a kezdők ‘látását’. A mester, vagyis sensei soha nem magyaráz, csak igazít a kész kompozíción — de azt is csak annyira, amennyire megítélése szerint a diák felkészült és fogékony. A tanítás a nyugaton megszokottnál hosszabb időt vesz igénybe, azonban az így szerzett tudás megmarad és készséggé válik. Japán persze nem áll egyedül ezzel a módszerrel, hiszen állítólag még Konfúciusztól származik ez a mondás: “Mondd el és elfelejtem; mutasd meg és megjegyzem; engedd, hogy csináljam és megértem.”
A mester megválasztása igen lényeges, mert a kapcsolat legtöbbször egy életre szól. Én közel két évtizedig tanultam Takagi Suisen mestertoktatótól; egy derűs, energikus, szigorú, már nyolcvanas éveiben járó hölgytől, aki valaha, kezdőként még a Sogetsu iskola alapítójától tanult.
Számomra maradandó élmény volt, amikor a sensei megmutatta — “mert már látom a különbséget” — hogy nem mindegy, melyik irányba hajlítok meg egy nádszálat, hogy annak enyhe ívben megfeszülú vonala feszültséggel teljen meg. A különbség csak árnyalatnyi volt, de ‘láttam’ és azóta ez az árnyalat mélységet és jelentőséget kapott; ma már elképzelhetetlen lenne nem úgy meghajlítanom egy szál nádat. Fontos ez? Talán szebb lesz a világ, vagy jobb leszek én, ha a nád helyesen görbül? Egy ikebana alkotóművész erre csakis igenlő választ adhat.
Comments